Egyszer véget ér...

Egyszer véget ér a lázas ifjúság,
Egyszer elmúlnak a színes éjszakák,
Egyszer véget ér az álom, egyszer véget ér a nyár,
Ami elmúlt, soha nem jön vissza már.
Egyszer véget ér a lázas ifjúság,
Egyszer nélkülünk megy a vonat tovább,
És az állomáson állunk, ahol integetni kell,
De a búcsúra csak pár ember figyel.

Egyszer véget ér a lázas ifjúság,
Egyszer elmúlnak a színes éjszakák,
Sajnos véget ér az álom, sajnos véget ér a nyár,
De a szívünk addig új csodára vár.

Nha igen, meg véget érnek a boldog napok és a boldogság, helyette pedig jönnek megint a kínzó és fájó dolgok.
Hogy miért fáj az aminek nem is kéne érdekelnie?
Egyszerűen azért, mert én olyan hülye vagyok, hogy igenis foglalkozok a dolgokkal és megpróbálom helyre tenni, amikor én ilyet nem is szoktam és nem is látom értelmét.
Akkor meg minek szenvedek?
Azért, mert úgy érzem, hogy senki sincs mellettem és, mert nem törődök senkivel...Legalábbis mások állítása szerint. De mit tegyek? Egy rossz döntés miatt az egész rohadt életet elítélték és bármit is akarsz tenni ez ellen, nem foglalkoznak már vele...Ugyanaz vagy a szemükben, aki a hibád idejekor voltál.
Mi értelme ennek?
Semmi, csak az, hogy néhányan összefognak ellened, mások, akikre nem is számítasz melléd állnak és megy oda-vissza a harc. Persze közben szenvedsz, mint állat, de nem mutathatod ki, hanem felkel venned azt a rohadt álarcot, ami azt mutatja mindenkinek, hogy semmi bajod sincsen.
Mit tudsz ilyenkor tenni?
Semmit, de azt nagyon. Vagy szenvedsz és iszod a magad és a többi barom levét, amit csinálnak. Vagy pedig felkel, kimész kiadod a dühödet egy kiabálással, vagy a bánatodat egy sírással. Sokkal jobban leszel. Ha előbb eszembe jutott volna én is biztos ezt teszem, de már késő.
Én elkezdtem harcolni, pedig tökre nincs értelme, mert így közben csak emésztem magamat és marom el magam mellől az embereket...


Nham mindegy, egy jó is ebben az életben:
Imádom, egyszerűen nagyon (L)