Visszaszoktam

Úristen, tényleg, visszaszoktam, éppen kezdtem elhagyni, erre...Újra irkálok, énekelek, rossz kedvem van, vitázok. Visszatér minden régi szokásom, amelyeket szépen lassan kezdtem végre elhagyni. Erre... Jössz te... Belefurakodsz az életembe, kicseszel velem, nem foglalkozol velem, de és mégis visszahoztad azokat a szokásaimat, amiket elhagytam. És képzeld el, ezzel nem tettél nekem rosszat. Az a durva, hogy elgondolkoztam... Mindenen, visszakanyarodtam egy hónappal ezelőttiekre, mikor ezek a dolgok hiányoztak, és rájöttem, hogy neked köszönhetően, újra tudok az lenne, aki voltam. A legjobb pedgi az benne, hogy te és én nincs többé. Nem foglalkozunk egymással, nem nézünk a másikra, ilyenek, s mégis tudok újra az lenni, aki voltam. De most nem arra kell ám gondolni, aki megismerkedésünk előtt volt. Aki mindenkivel veszekedett, akinek minden nap rossz kedve volt, aki többet sírt 2-3 hónap alatt, mint előtte 15 év alatt, aki az ablakban ülve verset írt. Nem. Az, aki ezek előtt voltam.
Az, aki énekel, aki él a mának, aki leszarja, hogy te mit csinál, vagy éppen mások hogyan állnak hozzá. Aki segít, aki meghallgat másokat, és annak ellenére, hogy nem szereti mégis megfogadja egy-egy tanácsukat. Aki tudja jól, hogy makacs, buta, önfejű mégis küzd az igazáért és azért, hogy, amit szeretne el tudja érni, és ezt még sorolhatnám.
Tehát csak annyit tudok írni, hogy köszönöm. Nem érdekel különösebben meddig tartott, mi volt benne a jó, a rossz, minek is alakult így. Köszönöm, mert újra az leszek, aki szeretnék lenni, és, aki az ilyen alakok ellenére még tud hinni másokban.