Mit szólnál, ha patkány lennél, és gonosz állatpszichológusok kezébe kerülnél. Mondjuk jól kiéheztetnének, aztán mindannyiszor áramütést kapnál, ahányszor csak bekapnál egy falatot? Ugye így lesz az ennivaló egyszerre a vágy és a szorongás tárgya. Na most, ha nem vagy pirulós, képzeld el, hogy továbbra is patkány vagy, marad a kiéheztetés és az áramütés, de most a vágy tárgya legyen egy csinos patkánylány. Megvagy? Ugye elég pocsék dolog. Mindaz, amire vágysz, egyben széles ívben kerülendő is. A pláne az, hogy egy ponton akkor is muszáj engedned a vágynak, ha ugyanakkor szorongsz is tőle. Ez az igazi csapda!
Na most képzeld el, hogy ember vagy! Gyerek, és két ilyen állatpszichológus a Te mamád és a Te papád. A többi marad, a vágyak és az áramütés.
Ha ezt elképzelted, akkor tudd meg, hogy ez nem a képzelet játéka, hanem ez a Te gyerekkorod. Na és mire vágyik egy ilyen gyerek? Egyrészt, hogy megtanulja a vágyak elkerülését, másrészt ő is állatpszichológus szeretne lenni.
Persze felnőni csak idő kérdése, bár valódi Felnőtté válni nem is olyan egyszerű. A vágyakkal más a helyzet, ezek biológiai szükségletek. Az emberi kapcsolatok alapja az intimitás, a szeretet és a biztonságérzet utáni vágy. Nem lehet megszüntetni őket, de jól adagolt áramütésektől megtanuljuk, hogy elkerüljük őket, és pótkielégüléseket keressünk. A szeretetről danoljanak csak a költők, minekünk jó lesz a birtoklás és a függés is, a biztonságot pótolja a hatalomérzés és az alávetettség, az intimitást a negédesség és a szex.
A hétköznapi játszmázás tudománya
Az ember felegyenesedett, feltalálta a kőbaltát, majd végül a játszmákat. A játszmák lényegében olyan kis jelenetek, amikkel évezredek óta nap mint nap múlatjuk az időt, elkerüljük szorongásainkat, s rejtett nyereségekre teszünk szert.
A legtöbb szorongás hátterében az áll, hogy önértékelésünk egy eltaposott kis palánta (szüleink jól felismerhető lábnyomával!), amely sosem tudott szárbaszökkenni. Azt gondoljuk, leszámítva a perverzeket és a direkt erre szakosodott szektákat, hogy az ilyen alakok után senki nem vágyik. Csak akkor milyen alapon lesz nekünk kapcsolatunk másokkal? Pl. úgy, hogy tőkét kovácsolhatunk gyengénkből, és a "Hogy én milyen szerencsétlen vagyok" játszmát játszhatjuk reggeltől estig. A sajnálat az egyik legszorosabb kapocs, gondolj az állatvédőkre. Összetörsz egy-két poharat, és többet nem kérnek meg mosogatni. Belesülsz az ünnepi beszédbe, elszúrsz egy határidős munkát és vége a nyaggatásnak. A játszma akkor jó, ha Te látszólag igyekszel. Elsőnek jelentkezel mindenre, csak aztán nem sikerül. A nyereség világos: te se hiszel magadban, ne higgyen más sem! Így békén hagynak, de közben sajnálnak. Persze a játszmához legalább két ember kell. A szóba jöhető partnerek azok, akik segíteni akarnak, vagy akiknek kell valaki, aki náluk is hülyébb. Ezzel lényegében az emberiséget írtuk le dióhéjban.
A csökkent önértékelésre még lehet válasz a "Kiteszem a lelkem", vagy "Én vagyok a kiválasztott". Előbbiben buzgón bizonyítani akarsz (ettől aztán előbb-utóbb kihasználnak), utóbbiban mindenkiről bebizonyítod, hogy ostoba.
Ha szerencsétlenséged biztosít állandó elfoglaltságot, akkor játszhatod még az "Igen, de.." játszmát is, ez remek időtöltés. Társaságban felvetsz egy problémát, erre mindenki beindul, jobbnál jobb megoldásokkal állnak elő. A Te feladatod, hogy azt mond: "igen, de ez ezért és ezért nem megy". Ezt mindenki szokta élvezni, telik az idő, és a végén Te megnyugodva állsz föl, hiszen ennyi okos ember ugyanúgy nem tudta megoldani a problémádat, ahogy Te sem. További rokon kedvenc időtöltések még a "Hát nem borzasztó?", "Az semmi, ezt hallgassa meg...", "Hogy pont velem történik mindig ilyen". Mindenki tudja, hogy a világ nem a világok legjobbika, de ilyenkor úgy teszünk, mintha erre e pillanatban jöttünk volna rá.
Ezek az un. szociális játszmák, de az igazán élvezetes játszmák a családokban és közeli emberi kapcsolatokban folynak.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése