Ülj le pár percre, tedd alapállásba a széket, helyezd magad kényelembe. Hozz egy pohár kávét, egy szál cigarettát vagy valami kis harapnivalót, ugyanis ha elkezded olvasni, csak akkor hagyod abba, mikor elfogytak már a betűk.
Önbizalom az van:) Szeretet és minden más is, azt hiszem eljött annak az ideje, hogy egy kicsit meséljek. Elmeséljem pár napomat, hetemet, hónapomat. Persze nem napra, órára vagy percre pontosan, sokkal inkább egybe az egészet, hogy tudd hol állok, mit szeretnék, miért v agyok olyan, amilyen.
Nem érdekel? Igazából akkor nem tudom mit keresel itt, mert, hogy én nem erőltettem Rád ebből semmit az biztos, szóval jobb ha behúzod a kis farkincádat és lelépsz az oldalról, mert valószínűleg nincs kedvem végighallgatni a nyavalygásodat, hogy mennyire szar az egész.
Még itt vagy? Ennek örülök, mert akkor belekezdenék az egészbe. - Hozhatod a kávét-
Szóval úgy gondolom, hogy néhány hónap alatt velem hatalmasat fordult a világ. Tavaly ilyenkor például mindenáron az volt a célom, hogy akárhova megyek felkeltsem mások figyelmét, mindig sminkelve voltam, feltűnően öltözködtem és vasaltam a hajamat. Emellett a viselkedésem se volt az igazi, próbáltam magamat olyannak mutatni, amilyen igazából nem vagyok, csak azért, hogy beilleszkedjek a társadalom által felállított "tökéletes" világba, melyet mindenki úgy képzel el, hogy minden szép és jó, pedig nem így van. Erről az egész részről Pink száma jut eszembe. Érdekel? Hát tessék, el lehet gondolkodni pár dolgon vele kapcsolatban.
Azt hiszem ezzel a számmal mindent elmond arról, hogy egy tinédzser lánynak mik a fontosak. Sajnálatos mód manapség eléggé vakok vagyunk ahhoz, hogy észrevegyük az igazi értékeket? Hogy nekem ez miért fontos? azért mert nem olyanrég még én is azon emberek közé tartoztam, akik sokkal jobban törődtek a külsőségekkel, mint azzal, hogy igazán mit akar a másik. Azonban szerencsére ez megváltozott. Azon kevés emberek közé tartozom illetve sorolnám magamat, akiknek időben felnyílik a szeme. Időben észreveszik azt, hogy az emberi értékek sokkal előrébb valóak, mint az, hogy ki hogyan néz ki.
Nekem soha nem adta meg azt a sors, hogy minden nap új ruhában futkossak. Nem mondom azt, hogy nem vágytam volna rá, de ennél sokkal inkább értékeltem azt, ha valaki nem a ruháimért hanem azért szeret, aki vagyok. Fontos, nagyon fontos az életben, hogy találjunk olyan embereket, akiknek nem számít mennyi pénzünk van, akik nem azért vannak velünk, mert mindent megkaphatnak tőlünk, ha kérik. Kellenek az olyanok, akiknek igazán fontos, hogy megnevettessenek, hogy Te csalj az ő arcukra mosolyt, hogy meghallgasd őket és tanácsot adj nekik.
Nézzük csak meg a "tökéletes" világban élőket.
Ezeknek az embereknek hiába van meg mindenük, amit pénzen meg lehet venni, igazából semmijük sincs. Anyuci és Apuci pénzén kívül nem számíthatnak másra, ugyanis az úgynevezett barátokat csak a népszerűség, a pénz és a bulizás élteti, amiket általuk kaphatnak meg. Én pedig tapasztaltam, hogy egyszer mindenkinek eljön az, az idő az életében mikor erről álmodozik, csak sajnálatos módon nem sokan tudnak felkelni egy ilyen álomvilágból.
Oké, elég ebből az ocsmányságból térjünk vissza arra, hogy mi történt velem.
Tehát lassan rájöttem, hogy azzal nem érek el semmit, ha vasalgatom a hajam, ha megpróbálok tökéltesnek látszani. Főleg, hogy néha lelkileg annyira készen voltam, hogy jobb volt nem hozzám szólni. Ez annak volt a következménye, hogy mindent magamba fojtottam. Nem beszéltem meg a gondjaimat senkivel sem, azt mutattam, hogy minden rendben van körülöttem és annak ellenére, hogy tudtam segítségre van szükségem folyamatosan csak azt bizonygattam magamnak, hogy minden rendben, nincsen baj.
Ez apránként elkezdett felemészteni. Egyre többször voltam olyan állapotban, hogy akár még egy diliházba is befogadtak volna. Dühöngtem amikor egyedül voltam, sírógörcseim és rohamaim voltak, egyre többször és egyre hosszabban. Persze erről senkinek nem volt tudomása, egészen addig, míg néha a suliban is elő nem jöttek. Nem mondom, hogy szerencsére, de mindig volt mire fognom. Egy veszekedés, rossz nap vagy bármi, ami tényleg a kiváltója volt annak, hogy ilyen állapotba kerültem. Aztán lassacskán beláttam saját magamnak, hogy így nem lehet élni, próbáltam minél jobban felküzdeni magamat. Egyik napról a másikra tűztem ki magam elé dolgokat, amiket megvalósítva úgy éreztem mindig, hogy én is vagyok valaki, el tudok valamit érni az életben, ha eléggé akarom.
Neki álltam ismételten énekelni, foglalkoztam vele, volt célom, amit úgy láttam, hogy elérhetek. aztán ismételten jött valami. Összetörtem, abbahagytam, feladtam mindent, amit elterveztem. Nem érdekelt már semmi, egyszerűen csak elakartam tűnni, el messzire, itt hagyni mindent, hogy nekem jobb legyen. Ekkor jött egy olyan korszak, mikor mindenki és mindent utáltam. Ez pedig arra volt jó, hogy ihletem mindenhez volt, versek, dalszövegek és csodás fórumos bejegyzések születtek tőlem. Mert ki tudtam magamból írni mindent, ami felgyülemlett, levezettem a feszültséget és rájöttem, hogy nem csak az énekléssel tudom magamat kifejezni, hanem pár összeszedett, leírt és elképzelt szóval is. Ez arra volt ismételten jó, hogy kezdtem feltöltődni, nem kellett hozzá más segítsége, felálltam magamtól anélkül, hogy bárkinek a kezét elfogadtam volna.
Hogy ebből mások mennyit láthattak? Semmit, egyszerűen még mindig nem voltam képes arra, hogy kimutassam a gondjaimat, hogy valakinek annyit mondjak "Segíts". Egyszerűen ezt a szót kimondani, leírni nem voltam képes, így csak még inkább lejjebb tuszkoltam magamat, az általam felállított ranglétrán.
Unod? Húzz a francba, ne rontsd nekem itt a levegőt.
Mindez 2-3 hónap alatt folyt le. Folyamatosan váltakozva bennem az érzések, volt, hogy egyik pillanatban nevettem a másikban pedig már képes lettem volna arra, hogy kiugorjak az ablakon és világgá fussak..
Aztán fordult valami. Egyszerűen jónak tűnt minden. Szépen lassan ismételten felálltam, elhittem, hogy minden rendben. Volt egy csodálatos hónapom, melyben kétszer is el tudtam menekülni a világból. Természetesen ekkor is kaptam pár szúrást. Gerinctelen és undorító támadást, amit a mai napig nem felejtek el, úgyanis mindennap látom, megszenvedem azt, amivel Erdélyből hazajőve szembesülni kellett. Elvették Tőlem, elvették Tőlem azt az embert, akiért még a tűzbe is képes lettem volna ugrani. És, hogy ezért féltékeny vagyok-e? Nem. Egyenesen dühös és bosszúszomjas vagyok ugyanis Tőlem ne vegyenek csak úgy el semmit, főleg így ne, ahogy azt megtették.
Szánalmas? Lehet, de egyenlőre, amíg nem látom azt, hogy a másik fél is annyira összetörik, vagy csak fele annyira szenved, ahogy én, addig nem érdekel ki mit gondol. Lehet várni a végét a dolognak.
Ha még mindig itt vagy megengedem, hogy pihenj egy kicsit. Fuss pár kört, igyál valamit, edd meg, amit idehoztál. aztán ha készen vagy folytatjuk a dolgot, legalább egy kicsit én is pihenek ;)
Tehát ott tartottam, hogy volt két csodás utazás. Rómában ismét összetörtem. Egyszerűen csak álltam ott a tenger parton könnyeimmel küszködve és arra vágyva, hogy ott legyen velem. Igen. azt szerettem volna, hogy Ő ott legyen velem, fogja meg a kezemet és azt mondja, hogy semmi baj. De nem volt ott, Ő más kezét fogta másre nézett rá úgy, ahogy én szerettem volna, hogy rámnézzen. Fájt-e? Igen, de neki soha nem mondtam el, mert nem akartam azt, hogyén legyek az, aki furakodik, aki mindent elront az életében. És mi a vicces? az, hogy ezt egészen eddig nem tudta. Csak most, ahogy olvassa a sorokat - mert igen, biztos vagyok benne, hogy olvassa- most tud meg mindent, de remélem, hogy nem keseredik el és nem érzi most magát semmiért se rosszul. Mert nem kell, ennek így kellett lennie. Most már úgyis mindegy hiszen eltelt 8 hónap és sok minden megváltozott. :)
Szóval az igazi fordulópont azt hiszem a Nóri születésnapja volt. Te is így gondolod, tudom jól, de ez sem ment olyan könnyedén. Egyszerűen el nem mondhatom mennyire utáltalak, mert elrontottad azt a bulit, amit már ki tudja mióta vártam. Úgy éreztem, hogy végre elkergethetek magam mellől minden gondot, elbújhatok egy éjszaka erejéig néhány elől, erre megjelentél. Folyamatosan arra kerestem a választ, hogy miért jöttetek oda. Minek kellett eljönni, megjelenni, "meghívatni" magad. Még akkor is, ha Te azt bizonygatod, hogy ez nem így volt. Egyszerűen nem tudtam magaamt túltenni azon, hogy minek írtál smst, sőt azon is sokat gondolkoztam, hogy minek szóltam a Nórinak, miért hívtunk fel, miért pont így volt? Utáltalak, egyszerűen nem akartam beszélni velem, ezzel szemben azonban annyira szenvedtem amiatt, hogy nem vagy ott mellettem, hogy nem tudom elmondnai neked, hogy hagyd már ott Őt és legyél velem. Sírtam. Végigsírtam egy napot miattad, nem akartam beszélni veled, el akartalak felejteni. Aztán... Aztán nem így lett. ismét nem engedtél el, úgy mint előtte pár hónappal, mikor mondtam neked valamit, de Te csak barátként fogadtál magad mellé. Most azonban, labdáról beszéltél. Tisztán emlékszem rá, hogy azt mondtad a labda most Nálam van, Én pedig hirtelen azt se tudtam miért bezsélsz nekem labdákról. Végre mellettem voltál, és ebben az időben jöttem rá, hogyha valamit tényleg akarunk és türelmesen várunk rá, akkor a mienk lesz.
Nem mondom azt, hogy nem kételkedtem. El sem tudom mondani, hogy a mai napig hányszor jut eszembe az, hogy mi lenne, ha. Ha egyszer csak vége lenne az egésznek, hogy mit tudnék csinálni akkor az életemmel, hogy mit kezdenék, mennyire törnék össze. De ilyenkor mindig elolvasok Tőled egy-egy sms-t, esetleg visszaolvasom régebbi beszélgetéseinket és elmosolyodok, mert tudom, hogy ilyenről szó sem lehet. :)
Hagyjuk az érzelgősséget. Nézzünk mást is egy kicsit :)
Pár hónap alatt kénytelen voltam felnőni. Tisztában vagytok vele, hogy mire képes egy kis baba? Én igen. Ugyanis nővéremmel miközben terhes volt úgy gondolom, hogy sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, mint valaha is voltunk. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy úgy figyelek rájuk, mintha én is várnék egy babát. Elkísértem orvoshoz. Segítettem neki ha kellett, rendeztük a baba szobát, vásároltunk és a tetőpont az volt, hogy MI vittük be a kórházba. Egész életemben emlékezni fogok arra a napra. Előtte egy nappal voltunk vizsgálaton, ahol azt mondták, hogy még van idő, amíg megérkezik a baba. És másnap. Másnap már mentünk be. Esküszöm én azalatt az egy nap alatt, sőt pár óra alatt annyit öregedtem, mint 17 év alatt összesen. Hihetetlen volt. Mindez pedig lassan 5 hónapja. Ez az 5 hónap pedig arra volt jó, hogy láttam milyen gyorsan történik minden. Elszaladt, mintha csak most született volna. Mintha csak most nyúlnék érte először olyan félve, mint az első alkalommal. Egyszerűen ez felfoghatatlan számomra.
Közben pedig végzős évembe léptem. Azt hittem tiszta buli lesz az egész. Hogy minden szépen lassan fog eltelni, de egyáltalán nem így van. Rohannak a hónapok. Egyik pillanatban még szerencsétlenül hallgatom végig immár hatodszor azt, hogy mik a suliban a szabályok, a másik pillanatban már a szalagot tűzik a blúzomra és a harmadikban pedig töltöm ki a jelentkezésemet. Egyszerűen annyi mindent kell csinálni, hogy nem tudom mikor merre forduljak, hogy mit tanuljak, hogy mit szabad hanyagolni. Úgy érzem magam, mint egy 30 éves, mert nem tudunk sehova se kimozdulni hétvégenként, mert vagy nincs kedvem, vagy egyszerűen olyan fáradt vagyok, hogy egésznap csak aludnék. Azonban ezeknek a dolgoknak köszönhetően érzem azt, hogy újra élek. Nem ott tartok, ahol egy évvel ezelőtt. Nem az a fontos számomra, hogy mindennap tökéletes legyen a sminkem, hogy a hajam szög egyenes legyen és ha rámnéz valaki iazt mondja "dejó csaj". Minden megcserélődött nálam, és egyszerűen csak élni szeretnék abban a világban, ahol azt tudom mondani valakinek, hogy 'segíts', mert végre rájöttem, hogy egyedül nem megyek soha semmire.
Végig olvastad? Köszi, kommentet itt alul tudsz hagyni.
Amúgy meg csók puszi ;)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése