Egyszerűen csak...

Nem is tudom.
Nem tudom hol kezdjem, mit írjak. Az érzéseimet kellene, mert bizony valahogy mostanában eléggé...Gáz. Igen talán ez a legmegfelelőbb kifejezés rá. Vagy, nem is tudom igazából... Össze vagyok zavarodva. Vagy, nem is ez a tökéletes megfogalmazása annak, ami éppen lezajlik körülöttem.
Egyszerűen csak... Nem tudom.
Kell már egy kis relax, leszeretném végre úgy hajtani a fejemet a párnámra, hogy a gyomrom nem rándul görcsbe, amint lehunyom a szemeimet, hogy az agyam nem kapcsol át hihetetlen mód gondolkozásba és elméletek gyártásába.
Egyszerűen csak... Nem megy.
Képtelen vagyok összekaparni magamat, pedig aztán nem lenne egy hűű, de nagyon nehéz feladat. Azt hiszem. Vagy, nem tudom. Semmit se tudok. Nem tudom eldönteni mi a helyes, mi a rossz. Nem tudom megítélni melyik cselekedetemmel bántok meg ismét valakit és éppen ezért van az, hogy minden egyes tettemet vagy 100szor átgondolok. Már nem tudok...
...Nem tudok az lenni, aki voltam. Spontán. Mindig is az voltam és ezt szerették bennem. De most...
Egyszerűen csak...Elvesztem.
Nem tudok önfeledten örülni apró dolgoknak, pedig nem is olyan régen ez olyan könnyedén ment... Nem tudom azt mutatni valakinek, hogy igenis foglalkozom vele, csak azért, hogy Ő ettől boldogabb legyen. Nem megy. Azt hiszem ki lehet jelenteni, hogy összeomlottam...Komolyan mondom már azon is elgondolkoztam, hogy el kellene mennem egy pszichológushoz... Szarul hangzik mi? Hát igen, tényleg szarul hangzik, de azt hiszem, ha legalább ott lennék, akkor Ő kiszedne belőlem mindent és talán... Talán könnyebb lenne. Mert igazából nem tudom. Én magam se tudom, hogy mi van.
Egyszerűen csak... Nem tudom kifejezni.
Nem tudom elmondani, megfogalmazni, körbeírni vagy elmagyarázni, hogy mi folyik bennem.
I can't. Just I can't... Does that make me crazy?
Talán erre keresem a választ. Megjátszom magamat. Mindennap, mindenki előtt. De miért? Elég szánalmas egy életem van azt kell mondanom. Vagyis inkább írnom... Hogy miért?
Egyszerűen csak... Mindenkit el akarok taszítani magamtól, aki beférkőzik véletlenül azon a bizonyos határon belül...
De miért? 
Ennyire nem bíznék az emberekben, vagy inkább magamban nem bízok?
Úgy értem... Nem tudom, hogy értem. Azt hiszem attól félek, hogy megbántom azokat, akik közel kerülnének valamilyen módon hozzám. És én csak nem akarok csalódást okozni. Mármint nem ez hülyeség... Nem tudom, nem megy. Próbálkozom. De mindenkit eltaszítok, akit nem kellene. Mit tudnék ellene tenni? Csak, mert én azt hiszem, hogy semmit... És lehet, hogy itt van a hiba. Lehet csak túlságosan ráfeszülök a dolgokra, túlzottan azt szeretném, hogy végre minden tökéletes legyen, ezért mindent szeretnék előre megtervezni.
Mi értelme?
Próbálom megválaszolni ezt is, de nem megy. Nem látom át ezt az egészet. Egyszerűen nem...Hiába rágom át magamat minden este rajta újra és újra, nem látom a kiutat. Nem találom meg azt a pici hajszálat, amin fel tudnék kapaszkodni, anélkül, hogy egy hatalmasat essek. Hiába sírom álomba magamat - szó szerint igen...- nem találom meg, nem akarom megtalálni, azt hiszem...
Mit akarok?
Tökéletes kérdés. Először is talán azt, hogy végre tudjak egy nagyon nagyot aludni, anélkül, amit már leírtam.
Utána? Fogalmam sincs... Spontán cselekedni ismét... Egyszerűen csak leülni és ami éppen ebből a butus kis fejemből kipattanna elsőként azt megtenni. Legyen bármi...
Mert Egyszerűen csak... Erre van azt hiszem szükségem.